Kulcsár István blogja

Ha valakiről írunk, kivált, ha idézünk tőle, vagy hivatkozunk rá, feltétlenül illik megemlíteni, hogy ki (volt) az illető. Kivéve természetesen, ha Rákóczi Ferencről, Horthy Miklósról, Kolumbusz Kristófról vagy Sir Winston Churchillről van szó. (Bár ez utóbbi esetekben sem árt.) Egyik napilapunk egy életvezetési témában Kofi Annant idézi, anélkül, hogy egyetlen szóval is utalna rá, hogy ki ő. Én, mint külpolitikai újságíró, volt ENSZ-tudósító természetesen tudom, hogy K. A. ghanai diplomata, aki 1997 és 2006 között a világszervezet főtitkára volt. De vajon az olvasók hány százalékénak van akár megközelítő fogalma is erről? Ha nagyon-nagyon jó akarok lenni, azt mondom: a húsz százalékának. A lapot viszont bizonyára az olvasók száz százalékának szánják.

Az egyiptomi zavargásokról beszámolva arról tájékoztat egyik napilapunk,  hogy Hungarában és Sarm-es-Sejkben nyugodt a a helyzet”. Hungara?  Kiáltsuk erre együtt, hogy ria-ria Hurgádia!

Bárdossy László néhai miniszterelnök New Yorktól Moszkváig mindenkinek hadat üzent – írja egyik napilapunk publicistája. A Moszkva rendben van, de hogy jön ide New York? Talán mint az Egyesült Nemzetek székhelye? De hiszen az ENSZ csak néhány évvel az Egyesült Államoknak szóló magyar hadüzenet után jött létre. Mint az Egyesült Államok fővárosa? A magyar hadüzenet idején már jó másfélszáz éve nem volt az. Netán Washingtonra gondolt a szerző? Akkor miért nem azt írta?

Egyik napilapunk idézi a belügyminisztert, aki egy, a prostitúció tárgyában hozzá intézett levélre válaszolva megállapítja, hogy „sajnos egyre több lány anyagi haszonszerzési szándékkal, önként árulja a testét”. Ebből logikusan következik, hogy bár fogyatkozó számban, de azért vannak még olyan prostituáltak is, akik nem haszon-, hanem örömszerzési szándékkal, amúgy élvezkedve árulják a testüket. Sajnos.

Egyik közszolgálati televíziónk híradója szerint Biszku Béla lesz az első személy, „aki a kommumnzmus tagadásáért bíróság elé áll”. B. B. azonban közismerten nem tagadja a kommunizmust. Az idevonatkozó törvény egyébként a nemzeti szocializmus és a kommunizmus bűneinek tagadását rendeli büntetni.

„Nyolcvanévesen is színpadra áll az orosz Oleg Popov, a világ legidősebb aktív bohóca” – olvasható egyik hetilapunkban. Addig stimmel, hogy Popov a világ legidősebb aktív bohóca, de színpadra ő csak akkor áll, amikor a Royal Shakespeare Theatre a manézsban adja elő a Hamletet.

Spanyolországban külön törvényt hoztak a nők védelmében, de még így is sok a családon belüli erőszak – olvassuk egyik napilapunkban. Nyilván azért, mert „a meggyilkolt asszonyok közül sokan nem tesznek feljelentést”. Még szerencse, hogy a meggyilkolt asszonyok egy (kisebbik) része mégis veszi magának a fáradságot, és a sírból megküldi a feljelentést az illetékes rendőri szervnek.

A cikkben még egy olyan, a feleségénél tíz évvel fiatalabb férjről is olvashatunk, aki eltette nejét láb  alól, „utána megpróbált öngyilkos lenni, mint ahogyan bűntársai 40 százaléka”. Ha lenne a végén egy is, természetesen világosabb lenne, de még akkor is csak az következne az állításból, hogy az ifjú férj nem egyedül követte el szörnyű tettét, hanem számosan segítettek neki ebben, hiszen bűntársainak 40 százalékáról beszél a szerző.Én inkább sorstársat írnék, vagy ha egészen pontos akarnék lenni: az ugyanilyen bűncselekmények (feleségyilkosságok) elkövetőinek 40 százalékáról.

Egy irodalmi Nobel-díjas írót említ egyik hetilapunk. Fő a részletekbe menő pontosság! Az utóbbi időben ritkán olvashattunk olyan íróról, aki például a fizikai vagy az orvosi Nobel-díjat nyerte el.

Egyik gazdasági hetilapunk fényképén – az aláírás szerint – „ gyakorlatozó kínai hadihajók és tengeralattjárók” láthatók. És? Hát a tengeralattjáró talán utas- vagy teherszállító hajó? Pedig nagyon egyszerű: hadihajók vannak felszíniek és vannak tengeralattjárók.

Egyik hírügynökségünk és nyomában több más médium is beszámol arról, hogy ismeretlenek megverték Nyikita Slepnyov orosz politikust, az Osa elnevezésű ifjúsági mozgalom vezetőjét, akárcsak novemberben Oleg Kasin újságírót, a Kommerszant munkatársát, akit gyógyulása érdekében mesterséges kómában tartanak. Nos, a politikus neve Szlepnyov, az általa vezetett mozgalomé Osza, ami pedig Kasint illeti, ő már november 6-i megveretését tizenegy nappal követően, november 17-én interjút adott a Life Newsnak, november 25-én videointerjút a RIA Novosztyi sajtóügynökségnek és december 11-én a The New York Times-nak. Márpedig kómában  interjút adni meglehetősen bajos.

„Mindannyian tudjuk, hogy az Android egy okostelefon-operác iós rendszer.” Mindannyian? Ne tessék körülröhögtetni magát! Biztos vagyok benne, hogy például a fenti kategorikus állítást közlő napilap munkatársainak túlnyomó többsége soha sem hallott még az Android nevű okostelefon-operációs rendszerről.

Egyik napilapunk sajnálattal ír arról, hogy Ferihegyre egy társaság török gyártmányú autóbuszt járat, holott lehetne hungarikumot (Ikarust) is. Ám attól, hogy valamit Magyarországon állítanak elő, még nem hungarikum. Például hungarikum a tokaji bor vagy a gyulai kolbász, de a Tibi csokoládé biztosan nem az. És az autóbusz sem.

A címben is említett beléptidíj 1 pengő volt. Ezt Ökörító községben kellett kipengetni 1910. március 17-én egy jótékony célú bálon. Legalábbis egyik napilapunk szerint. A bálban keletkezett tűzvészben egyébként több mint háromszázan vesztették életüket. Én most bizonyosan nem a lényegre koncentrálok, de az tény, hogy 1 pengő nem lehetett a beléptidíj. A pengőt ugyanis csak tizenhét évvel később, 1927-ben vezették be Magyarországon.

A belvíz miatt „a gazdák a szerződés értelmében nem tudják teljesíteni vállalt kötelezettségeiket” – mondta a riporter egyik rádiónk déli híradásában. Vagyis: a szerződésben az szerepelt, hogy a gazdák nem teljesíthetik vállalt kötelezettségeiket. Erre mondják, hogy a szerző fogalmazásgátlót szed.

„Túl a koncentrációs táboron: százezrek, akik a hábotú utolsó heteiben estek el” címmel közöl cikket egyik gazdasági hetilapunk online-kiadása. A háború utolsó heteiben még valóban százezrek estek el: főként német és szovjet, kisebb részben angol, amerikai, magyar, vlaszovista orosz stb. katonák. A cikk azonban nem róluk szól, hanem a náci koncentrációs táborokat túlélt volt foglyokról, deportáltakról, akikkel egykori őreik, a Hitlerjugend tagjai, sőt, állítólag „egyszerű német polgárok végeztek 1944-45 fordulóján”. Ezeket az embereket azonban egyszerűen lelőtték, meggyilkolták, lemészárolták, a fronton harci cselekmények köüvetkeztében életüket vesztő katonákról mondjuk, hogy elestek.

Egyik televíziónk online-kiadása címében idézi a Németországban vád alá helyezett Ivan Demjanjuk védekzését, miszerint ő nem SS keretlegény, hanem Vlaszov-katona volt. Demjanjuk azonban vád szerint sem keretlegény, hanem  SS-őr volt egy náci haláltáborban. Keretlegénynek kizárólag a második világháborús, magyarországi zsidó, zsidó származású, szociáldemokrata, szerb, stb. munkaszolgálatosokat kísérő, őrző katonát nevezzük.

Egyik hírügynökségünk így idézi a szerencsétlenül járt lengyel elnöki gép rádióüzenetét a földi diszpécserekhez: „Megkíséreljük a leszállást, és ha nem lesz időjárás, teszünk egy második kört.” Vagy a hírügynökség fordítói, vagy a pilóták (félek, hogy az előbbiek), úgy látszik, nem olvasták a Tanár úr kérem-et. Különben tudnák, hogy bár tanítás nem feltétlenül, de iskola sajnos mindig van.

Január 23-iki, pótlólagos bejegyzés: Tegnap este egy orosz tv-műsorban hallottam az orosz szöveget. Az úgy szólt, hogy „если нет погоды”. Ezt fordították le rosszul a hírügynökségnél. A helyes fordítás: „ha nincs megfelelő időjárás”.

Egyik napilapunk cikkének szerzője felteszi a (szónoki?) kérdést: „Mennyire művelt, aki nem tudja, hogy nem „nagy”, hanem „hosszú” Latyinak hívták Latabár Kálmán testvérét?” Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha megkockáztatom azt az állítást, hogy a Magyar Tudományos Akadémia rendes és levelező tagjainak legalább a fele nincs tisztában ezzel az örök igazsággal. Ergo: műveletlen bunkók az akadémikusok?

„A legnagyobb titokban – bár pályázati pénzek segítségével – készülhet el a Komondor, vagyis az első magyar atom-, biológiai és vegyi felderítő terepjáró”. Igaz, a napilap, amelyből ezt a mondatot idézem, nem tartozik a legnagyobb példányszámú lapok közé. Ha jól tudom, kb. 20 ezer példányban jelenik meg. De most a legrosszabb esetben is legalább ennyi olvasó szerez tudomást a Komondorról. Hát akkor hol itt a titok? Avagy csak eddig volt az, ám a napilap megirigyelte a WikiLeaks dicsőségét és most világgá kiáltja?

A régi és nem is túl szellemes vicc jut eszembe egyik hírügynökségünk jelentését olvasva. „Képzeld majdnem kaptam egy disznót? – Hogyan? – Mentem az utcán, és szembejött velem egy ember egy disznóval. Mondtam neki, hogy adja nekem. – És? – Nem adta.” A jelentésben ez olvasható: „Minszkben őrizetbe vettek egy újabb volt elnökjelöltet, Ivan Kulikovot, aki egyébként nem tudta összeszedni a jelöléshez szükséges számú aláírást”. Minden együttérzésem Kulikové, de ha egyszer nem tudta összeszedni a szükséges számú aláírást, akkor nem volt elnökjelölt.

Amikor VI. György brit uralkodót megkoronázták, a hangrögzítést még nem találták fel – állítja egyik napilapunk hétvégi mellékletének szerzője. De még mennyire, hogy már feltalálták addigra! VI. György 1936-ban lépett a trónra. Ezt megelőzően már létezett fonográf, gramofon, hangosfilm, sőt, az 1935-ben Németországban bemutatott megnetofon is.

A Koreai Egyház a neoprotestáns, pünkösdi felekezetek közé sorolható – állapítja meg egyik napilapunk, hogy azután alig néhány sorral lejjebb már azt írja, hogy „az egykor buddhista Dél-Korea lakosságának negyven százaléka egy évszázad alatt újkereszténnyé vált. A modern civilizációk körében ilyen hatalmas arányú katolicizálódásra ilyen rövid idő alatt sehol másutt nem akadt példa.” Ezek után izgatottan lesem, hogy mikor választja pápává a bíborosi konklávé Billy Grahamet.

Ausztriában „látványosan nő a pénzintézeteknél sokkal kisebb hatékonysággal védett postafiókok kirámolása” – tudjuk meg egy bankrablásokról szóló tudósításból, amely egyik gazdasági hetilapunk hasábjain jelent meg. Azért azonban vajmi ritkán törnek be egy postahivatalba, hogy az ott magánszemélyek vagy intézmények által bérelt rekeszeket, a szó szoros értelmében vett fiókokat (az tudniillik a postafiók) kirámolják. Azokban ugyanis nem pénz van, hanem levelek. Inkább magukat a bankoknál kisebb hatékonysággal őrzött postahivatalokat, a fiókpostákat szokták kirámolni, nem?

Egyik hírügynökségünk jelentése szerint Corneliu Vadim Tudor román politikus „megpróbálta megakadályozni pártja székházának jogerős bírósági ítélet alapján tervezett kilakoltatását”. Egy székházat természetesen ki lehet (sőt, ha jogerős bírói ítélet rendelkezik róla: ki is kell) üríteni, de kilakoltatni csak lakókat, vagyis embereket lehet.

Egyik napilapunk autós rovatában beszámol arról, hogy Toyota Hilux terepjárókkal átszelték a Déli-sarkot, azt követően, hogy „Toyota terepjárókkal már megjárták az Északi-sarkot”. Attól tartok, hogy ez utóbbi állításával a szerző járta meg. A kontinensen található Déli-sarkot ugyanis valóban el lehet, mint ahogyan el is érték, szárazföldi járművel, ahhoz azonban, hogy az Északit érjék el autóval, valamiféle kétéltű járművet kellett volna tervezni. Tudnillik az Északi-sark a sarki óceánban található, s az odavezető utat többnyire jég borítja, amelyet jókora szabad vízfelületek szakítanak meg.  Éppen ezért az Északi-sarkra repülőgéppel, enyhébb éghajlatú években jégtörővel lehet csak eljutni, esetleg sítalpon. A Toyoták 2007-ben az Északi Mágneses Pólust (sarkot) érték el, amely akkor Kanadában volt található, a 81. szélességi fok táján.

A kiszabadult szudáni túsz, Papp István budapesti sajtótájékoztatójáról beszámolva egyik napilapunk úgy idézi az ott elhangzottakat, hogy fogvatartói géppuskát nyomtak Papp fejéhez. Miután Papp nyugállományú honvédtiszt, egész biztosan tudja a különbséget a nehéz, rendszerint állvánnyal összekapcsolt géppuska és a kézi lőfegyver géppisztoly, illetve adott esetben nyilván Kalasnyikov-féle gépkarabély között. Ezek szerint a tudósítás szerzője nem tudja.

Cím egyik napilapunkban: „Elfogtak hét garázda huligánt”.  Kérdésem: van nem garázda huligán is?

„Még ki sem írták a rendszerváltozás utáni magyar hadiipar egyik legnagyobb összegű tenderét a légierő MiG-29-eseinek értékesítésére, máris komoly háttértárgyalások kezdődtek a milliárdos üzletben való részvételért” – intimpistáskodik egyik napilapunk. Nos, én nem tudom pontosan, hogy ki értékesíti a hazai használatból kivont harci gépeket – maga a HM, valamelyik szerve, netán a megboldogult Technika külkereskedelmi vállalat egy utódja –, de hogy nem a magyar hadiipar, arra leteszem az esküt. Egy repülőgépet ugyanis értelemszerűen csak vagy a gyártója, vagy a tulajdonosa adhat el. A MiG-29-esekhez azonban a magyar hadiiparnak semmi köze, azok nem képezik a hadiipar tulajdonát, és azokat nem Kecskeméten, Gödöllőn vagy Esztergomban szerelték össze, hanem egy moszkvai külvárosban.

A büszkeség vesz erőt rajtunk, amikor arról olvasunk, hogy nemcsak az amerikaiaknak vannak kémrepülőgépeik – az U2, az SR-71, vagy a távirányítású Predator – hanem a magyar hadiipar is képes ilyet előállítani, sőt már elő is állított néhányat. Meg is dobbant a szívem, amikor egyik napilapunk cikkének címében azt olvastam, hogy „Csapatpróbára ment a magyar kémrepülőgép”. Magából a cikkből aztán kiderül, hogy a HM EI Zrt. esztergomi telephelyén kifejlesztettek és elkészítettek öt célrepülőgépet, amely eltalálandó célként szolgálhat a légvédelem számára, vagyis olyan pilóta nélküli szerkezetet, amelyen a légvédelem gyakorolhatja a célzást, az ellenséges repülőszerkezetek megsemmisítését.  Szó se róla, nagyon szép teljesítmény. De bizonyos, hogy nem a Katonai Felderítő Hivatal (a hírszerzés) alárendeltségében állítják majd ezeket hadrendbe, és az ellenséges kémelhárítás álmát sem fogják megzavarni.

Richard von Weizsäcker volt német szövetségi elnökről írja egyik magazinunk: „az idén már betöltötte kilencvenedik esztendejét, mégis azt mondhatjuk róla, hogy modern gondolkodású államférfi”. Vagyis aki öreg, az feltétlenül afféle begyepesedett agyú,  konzervatív, a múltnak élő maradvány, sőt, esetleg még hülye is?