Kulcsár István blogja

„A német hátterű cég ugyanakkor újabb jogcímen ismét ultimátumot intézett az alternatív gázszolgáltaztó felé.” Hogy állami és magáncégek, közhivatalok hogyan élnek vissza a felé szócskával, azt már sokan, sok helyen szóvá tették. De ebben az értelemben, egy magát vezető napilapnak tartó újságban alighanem most olvasom ezt így először. Tisztelt Főszerkesztő úr! Nem tetszett még olyan ragot hallani, hogy -hoz, -höz?

„Nem csoda, ha valaki Ukrajnáról és zsidókról hall, akkor azonnal Chagall jut az eszébe.” Ezekkel a szavakkal vezeti be cikkét egyik napilapunk színházi kritikusa. Hát valóban nem csoda, csak egy kissé meglepő. Chagall ugyanis nem Ukrajnában élt, alkotott pályafutása első időszakában, hanem a fehéroroszországi Vityebszkben. Azután pedig Franciaországban.

Egyik napilapunk szerzője emlékezik: „Német iskolaalapító tanár barátom kedvenc Lenin-idézete jut eszembe: „Megbízni jó, ellenőrizni még jobb.” Egy tanártól dícséretes, ha iskolát alapít, az azonban még tőle sem, ha olyasvalakinek tulajdonít egy mondást (pláne azt is pontatlanul), ami nem az illetőtől származik. A doverjaj, no proverjaj (bízzál, de ellenőrizd!) egyszerűen orosz közmondás, nem pedig Lenin-idézet. Két emberről tudunk, aki szívesen idézte, mint közmondást, de egyik sem Lenin volt. Az egyiket Feliksz Dzerzsinszkijnek hívták, a másikat Ronald Reagannek.

Anna Chapman, a kémnőként elhíresült orosz celeb megjelent a bajkonuri űrállomáson – írja egyik napilapunk tudósítója. Bajkonur azonban a Földön van, az űrállomás viszont a világűrben kering, ezért Bajkonur nem űrállomás, hanem űrrepülőtér, esetleg űrközpont.

Vilmos herceg öccsétől, Harrytól eltérően, még nem okozott csalódást alattvalóinak – írja egyik gazdasági hetilapunk. Azoknak nem is okozhatott, legfeljebb a lap olvasóinak, mert azok tudják, hogy Vilmosnak nincsenek alattvalói, legfeljebb nagyanyjának, a királynőnek.

Egyik magazinunk szerzője elmeséli, hogy Egert elkezdték elönteni a hamis húszezresek, ám „a boltosok és tapasztalt pénztárosok rögvest felismerték a sima nyomtatópapírra stencilezett bankókat”. Ehhez azonban nem szükségeltettek tapasztalt pénztárosok. A stencilezés ugyanis egy, a használatból régen kikopott, primitív, annak is egyszínű sokszorosítási eljárás; ha valaki azzal próbálna bankót hamisítani, azt még a félvakok is észrevennék. A szóban forgó hamis bankókat – mint egyébként a továbbiakban a cikkből is kiderül – nyomtatták.

Görgei Artúrról írva egyik napilapunk munkatársa felhívja a figyelmet arra, hogy a főparancsnok nevét így, pontos i-vel kell írni helyesen, nem pedig y-nal. Igaza van. De aki ennyire kényes a nevek helyes leírására, hogyan ejthet egyetlen kettős névben három hibát? A neves szobrász nevét ugyanis így írja le: Kisfaludy-Stróbl Zsigmond. Holott a családnév első tagját pontos i-vel kell írni, a családnév két tagja között nincsen kötőjel, végül a Strobl-ban az o rövid, tehát nem kell rá ékezet.

A régi (értsd: szovjet) Moszkvára emlékezik egy kolléganőnk egyik képes hetilapunk hasábjain. Itt olvasom: „A bolsevik érában újévi fának – jolkának – nevezték a karácsonyfát.” Ha hiszik, ha nem, a mai, posztbolsevik érában is úgy nevezik. A szó magyar jelentése ugyanis egyszerűen fenyőfa. A cikkben aztán még az is olvasható, hogy az állatkertben az volt kiírva a fóka ketrece előtt, hogy „Szivodnya, nye robota”. Én ugyan nem jártam ott, de így is bátran állíthatom, hogy nem ez volt kiírva. Ez ugyanis annyit tesz, mint „Ma, nem munka”.  Csak a régi közmondást tudom idézni: aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul!

Egyik napilapunk, ha nem csalódom, a saját nyakatekert fogalmazásának lett az  áldozata. Ez olvasható benne: „A szocialista országok egy részében a titkosszolgálati iratokat és egykori ügynökök nevét teljes egészében nyilvánosságra hozták – bár sehol sem adták azokat vissza –, nálunk azonban más utat választottak.” Nos, először is, én nem tudok olyan szocialista országról, ahol titkosszolgálati iratokat nyilvánosságra hoztak volna. Különös is lett volna, ha mondjuk a III/III csoportfőnökség átadta volna közlésre az MTI-nek a megfigyeltek listáját vagy ügynökeinek jelentéseit. A szerző bizonyára a volt szocialista országokra gondol. Másodszor pedig, mi az, hogy vissza? Ez ugyanis azt jelentené, hogy a megfigyelt maga figyelte meg magát és készített magáról jelentéseket, és azokat most visszakapja. Vagy: az ügynök kapja vissza az általa írt jelentéseket, hogy végképp eltüntethesse azokat.

„Felbocsátották a Szojuz TMA-20-as orosz űrhajót és hordozórakétáját a bajkonuri űrközpontban”– olvasható az egyik hírügynökségünk által továbbított fénykép aláírásában. Még szerencse, hogy a hordozórakétát is felbocsátották, különben kissé bajos lett volna az űrhajónak magától felemelkednie és kirepülnie a világűrbe!

Jótékonysági árverésen szabadultak meg a minisztériumok a pincéikben porosodó Lenin- és Rákosi- képektől, -mellszobroktól és egyéb pártállami relikviáktól. Egyik kereskedelmi televíziónk riportere az esti híradóban elárulta, hogy a tárgyak jelentős részét külföldi múzeumok és műkedvelők vették meg. Műkedvelő micsodák? Műkedvelő festők, színészek, zenészek? Kollégánk talán műgyűjtőre gondolt (ámbár egy igazi műgyűjtő érdeklődését aligha kelthették fel ezek a döntő részben sablonos, művészeti szempontból értéktelen alkotások; feltehetően inkább sajátos érdeklődésű gyűjtők lehettek), mert műkedvelőnek (amatőrnek) itt csak a fogalmazás nevezhető; egy profi riporter, kivált egy, az anyagot műsorba tevő profi szerkesztő ugyanis ismeri a szavak értelmét.

„Az 50-es években „Béke és Szabadság” néven jelent meg az állampárt (MDP) elméleti lapja” – állítja az egyik napilapunkban megjelent hírfej szerzője. A Béke és Szabadság valóban az 50-es években, egész pontosan 1951-től jelent meg. Képes hetilap volt a pártonkívüli Boldizsár Iván főszerkesztésével. Az MDP elméleti folyóirata még címében sem hasonlított rá: a Társadalmi Szemle névre hallgatott.

Lehet, hogy a béke feneke alatt vagyunk, de akkor is Európában. Még az albánok is európaiak. Mást állít egyik rádiónk riportere, akinek szájából ezt hallottam a déli híradásban: „Magyarországon, csakúgy mint Európában”. Ahol tudnak fogalmazni, ott azt mondanák: „csakúgy mint másutt Európában”, vagy „csakúgy mint más európai országokban”.

A hetilap on-line kiadáában megjelent írás fent idézett címében kétmillió forint szerepel. A cikk szövegéből viszont az derül ki, hogy az alperes 1,4 millió forint munkadíjat köteles kifizetni a művésznőnek és 600 ezret perköltségként. Ennyit fizet az alperes összesen. De nem mind O. I.-nak.

„A rendőrök kiterelték az utcára V.  P.-t, és közvetlen közelről többször hátba, illetve nyakba lőtték. Kilenc repesz a hátába, egy pedig a nyakába fúródott” – írja egyik napilapunk a 2006. október 23-i tüntetésen alkalmazott rendőri erőszakról. Lehetséges, hogy a rendőrök nemcsak könnygázzal, gumibottal és gumilövedékekkel oszlattak, hanem ágyúval vagy aknavetővel is? Repeszei ugyanis csak a tüzérségi lövedékeknek és az aknagránátoknak vannak. Illetve még a légibombáknak és a kézigránátoknak is, azokat azonban nem lövik.

„Mindenki arra számított, hogy a lövöldöző tanúvallomást tesz” – jelentette egyik rádiónk tudósítója a pécsi egyetemen lövöldöző diák perének első napjáról. Én viszont azt hiszem, egyedül a tudósító számított erre, mert a többiek – a hallgatóság, a bíró, az ügyvéd, az ügyész – aligha várta, hogy a vádlott tanúvallomást tegyen. Ilyet ugyanis a magyar jog nem ismer.

„Dél-Korea atomfegyvermentes ország, azt viszont nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a térségben állomásozó amerikai csapatok nem tartanak nukleáris fegyvert.”  Ezt egyik napilapunk írja. Hát hogyan lehetne atomfegyvermentesnek nevezni egy olyan országot, amelyben esetleg igenis vannak atomfegyverek? Sehogyan! Ez klasszikus fából vaskarika. Amit biztosan tudni lehet, az nem az, hogy Dél-Korea nem atomfegyvermentes ország, csupán az, hogy a dél-koreai fegyveres erők állományában nincsenek nukleáris fegyverek.

Egy franciaországi óvodában egy zavart fiatalember túszul ejtette a kisgyerekeket. Mint egyik kereskedelmi televíziónk esti híradójának nézői értesülhettek róla, a helyszínre felvonultak a kommandósok és az orvlövészek. A néző ezt hallva csak annak szurkolhatott, hogy a kommandósoknak sikerüljön ártalmatlanná tenniük az orvlövészeket, hiszen az orvlövészek veszedelmes bűnöző, rendszerintterroristák. Persze, ha a szerkesztők mesterlövészekre gondoltak (akik szükség esetén lelőhetik a túszejtőt), az már egészen más! Megjegyzem: még helyesen sem „kommandósok és mesterlövészek”, mert az adott esetben a mesterlövész a kommandósok közül kerül ki.

Egyik napilapunk szerzője azt állítja, hogy miután 1944. október 11-én a Faragho Gabor vezérezredes vezette magyar küldöttség Moszkvában aláírta az ideiglenes fegyverszünetet, azt a moszkvai rádió még aznap bemondta. „A német titkosszolgálatnak öt napja volt tehát arra, hogy elgáncsolja a magyar akciót.” A szovjet vezetésről igazán sok rosszat lehet elmondani, de azt, hogy tagjai komplett hülyék, kötözni való bolondok lettek volna – állítólagos „indiszkréciójukból” ugyanis közvetve bár, de egyértelműen  ez a következtetés vonható le – nos, ezt eddig még egyetlen történész sem állította.

Úgy tűnik, hogy a jelenteni igét hovatovább már csak a kémkedni, besúgni értelemben fogják használni nálunk. Egyik napilapunk a WikiLeaks-féle kiszivárogtatásokról szóló cikkének ezt a „szenzációs” alcímet adta: „Jeff Levine amerikai helyettes misszióvezető jelentett Washingtonnak Budapestről”. Naná, hogy jelentett! Minden diplomata  jelent a külügyminisztériumának – ezért kapja a fizetését.

Rendőrkézen a volt horvát kormányfő címmel számol be egyik napilapunk Ivo Sanader bukásáról. És most tessék idefigyelni! „Sanader a letartóztatása hírére gyorsan elhagyta az országot.” Tehát miután hírét vette, hogy letartóztatták, külföldre szökött.

Az oroszok is építik a maguk GPS-szerű rendszerét – tudhatjuk meg egyik napilapunkból. „A rendszer eredetileg nem a személyautók, hanem a repülőgépek, hajók, szárazföldi járművek helyzetmeghatározását segítette” – árulja el a cikk szerzője. Tehát – az elemi logika szabályai szerint – a személyautó nem szárazföldi jármű.

A fejeseket haverjuknak feltüntető, azokat csak keresztnéven emlegető emberekről mondják, hogy „nekik az Isten is Pista”. Most arról a napilapunkról mondhatjuk ezt el, amelyik az új kínai Nobel-békedíjast per Hsziao-po említi. A kínaiaknál ugyanis – akárcsak például nálunk, magyaroknál – a családi név áll elöl és az utónév utána következik. Márpedig a Nobel-békedíjas teljes neve Liu Hsziao-po, tehát a Hsziao-po a „keresztneve”.

Egy vadásznak véletlenül elsült a puskája, és a sörétes golyók két ajtót ütöttek át – közölte a riporter egyik kereskedelmi televíziónk esti híradójában. El kellene dönteni: sörétek vagy golyók?

Riport egyik kereskedelmi televíziónk esti híradójában egy budapesti postarablásról. A riporter zárómondata: „Nem lehet tudni, miért rabolták ki a postát.” Vajon miért?

Benyel és elvarázsol –  ezzel a címmel közöl afféle New York-i útikalkauzt egyik napilapunk utazási melléklete. Engem a cikk a legkevésbé sem varázsolt el. Például azért, mert sorolja ugyan, hogy Bronxot, Brooklynt és Queenst is hogyan „csapták hozzá” Manhattanhez, de tökéletesen megfeledkezik a metropoliszhoz utoljára „hozzácsapott”  kerületről, a félmillió lakosú  Staten Islandról. Olvashatunk a cikkben arról, hogy a New York-i  metró jellemzően kéregvasút. Valójában a subway vonalainak a nagyobbik része magasvasút. Említi a szerző a főpályaudvart is. Ilyen azonban nincsen. Van ugyan egy nevében központi (a Grand Central), de az sem fő. Legalább akkora forgalmat bonyolít le ugyanis a Penn Station is. A Time Square-t fogjuk fel korrektorhibának (t.i. a tér a New York Times-ról van elnevezve. A következő esetben egyébként már helyesen szerepel.) Szó esik arról, mi van akkor, ha a Harlembe vagy Manhattenbe igyekszünk. A Harlem azonban Manhattan része. Megtudjuk, hogy New Yorkban „vannak a sugárutak, amelyeket mértani pontossággal kereszteznek a számozott utcák”. Ez azonban csak a város egyik kerületére, Manhattanre jellemző. Aztán: „Amikor elhagyjuk a csillogó Times Square-t…megérkezünk az egyik „igazinak” tekintett New Yorkba, a feketék lakta Harlem városrészbe”. Ha eltekintünk  is attól, hogy a Harlem lakosságának jelenleg már csak a kisebbik része fekete, akkor sem feledhetjük, hogy amikor elhagyjuk a Times Square-t, még nagyon sokat, hét vagy nyolc állomást kell utaznunk a földalattin, amíg a Harlembe érünk. Nehéz mire vélni a szerzőnek azt az állítását, hogy „a kihagyhatatlan múzeumok között a leg-leg-leg: a Modern Művészetek Múzeuma”. A leg-leg-leg ugyanis közismerten a sokkal nagyobb, sokkal gazdagabb gyűjteményeket felsorakoztató Metropolitan Múzeum. A múzeum neve egyébként helyesen Museum of Modern Art. Vagyis: a „Művészet” szó egyes számban szerepel benne. Végül: „A felhőkarcolók jórésze az 1930-as években épültek.” Az alanyt és az állítmányt még New Yorkban is illik egyeztetni. Mindezért én ezt a cikket nem nyelem be.

A magyar miniszterelnök a pápával tárgyalt a Vatikánban – hallhattuk egyik rádiónk déli híradásában a műsorvezetőtől. Aligha. A pápa nem tárgyal, legfeljebb magánkihallgatáson fogad külföldi vezetőket.  Ez történt most is. Ennyire illik ismerni a protokollt.

Egy napilapunk riportjának hősnője egy hölgy, aki valamikor a 80-as években lett a Budapesti (akkor Marx Károly) Közgazdaság-tudományi Egyetem hallgatója. A felvételi bizottságban megkérdezték tőle, hogy mi akar lenni, mire ő azt felelte, hogy impresszárió. „Akkoriban mifelénk nemigen tudták, az meg mi a fene lehet” – írja a riporter. Nem tudom, mi lehetett az az őfeléjük, talán egy tanyasi KISZ-szervezet vezetősége, netán egy falusi Népfront-bizottság, de hogy a Közgáz felvételi bizottságának tagjai tudták, arra a fejemet teszem.

Az amerikai fegyveres erőkön belül nem mindenki gondolkodik egyformán arról, hogy szolgálhatnak-e náluk melegek. „A fegyvernemek vezetése  megosztott” – írja egyik napilapunk tudósítója. Vagyis például a tüzérek, a páncélosok, az utászok parancsnokai? Ezek ugyanis a fegyvernemek. Amikre a tudósító nyilvánvalóan gondolt (szárazföldi hadsereg, flotta stb.) azoknak haderőnem a nevük.

Odafagyott egy madárka a tavat frissen borító jéghez. Egy tűzoltó megsajnálta, és egy afféle műanyagtepsin (szánkán?) hason fekve, óvatosan odacsúszott hozzá és kiszabadította. Egyik televíziónk híradójának operatőre megörökítette a jelenetet, amit a riporter úgy kommentált, hogy a tűzoltó jégtörőn közelítette meg a madarat. Hogy a jégtörő nem egy másfél méter hosszú lap, hanem egy hajó, arról most ne is beszéljünk, elegendő arra gondolnunk, hogy ha feltöri a jeget, a madárka nem menekül meg, ellenkezőleg: beleesik a vízbe.