Kulcsár István blogja

Egyik napilapunk hírügynökségi jelentést közöl, amelyen az olvasható, hogy leváltották Kim Dzsong Il észak-koreai miniszterelnököt. Nem tudom, hogy a hírügynökségé a baki, avagy a napilap szerkesztője (netán korrektora) „javított” bele az eredeti szövegbe, de mindenképpen nagy marhaság lett belőle. Kim Dzsong Il, a “Kedves Vezető” ugyanis továbbra is Észak-Korea első számú vezetője (diktátora). A menesztett miniszterelnök neve: Kim Jong Il. Látszólag nem nagy különbség, de csak látszólag!

Egyik hetilapunk online kiadásában olvashatunk John Profumo hajdani brit külügyminisztrerről, aki „magánéleti botránya miatt kényszerült távozni a politikából”. Profumo azonban nem kül-, hanem hadügyminiszter volt, ami egyébként szorosan összefügg azzal, hogy miért kellett távoznia a politikából. Én ugyanis nem merném azt állítani, hogy magánéleti botránya miatt. Profumónak ugyanis viszonya volt egy Christine Keeler nevű luxusprostituálttal. Ha csak ennyi történt volna, alighanem megúszta volna. Csakhogy Profumo hadügyminiszter létére tartott kapcsolatot azzal a nővel, aki más napokon Ivanovnak, a londoni szovjet nagykövetség haditengerészeti attaséjénak (vagyis egy ellenséges hírszerzőnek) az “ügyfele” volt.

Budapesten – mint ez néhány esztendőnként szinte menetrend-szerűen ismétlődik – lezárták a pesti és a budai alsórakpartot, mert elöntötte a Duna, amely lakóövezeteket nem fenyeget. (További jelentős vízszint-emelkedéssel nem kell számolni. Néhány nap múlva levonul az ár, fertőtlenítik a rakpartokat, majd ismét átadják a forgalomnak.) A Római parton – ez sem ritkaság – néhány ház valóban víz alá került, homokzsákokkal védik a Margitszigetet. Kétségtelenül kellemetlen. De mit hallunk egyik kereskedelmi televíziónk esti híradójában? „Budapestet fenyegeti az árvíz.” Aki ezt véletlen elszólásnak, pontatlan fogalmazásnak, bakinak vélné, azt a riport alatt kb. 1 percig olvasható szöveg arról tájékoztatja, hogy: „Budapest  veszélyben”. Hogyan kell pánikot gerjeszteni? Így.

„Az évszázad legsúlyosabb árvize tombol Magyarországon” – hallottam egyik kereskedelmi televíziónk heti magazinjában. És ha nem? A 21. századnak a kilenctizede még előttünk áll.

Budapesten a Duna elönti a XIII. kerületi Pap-szigetet – jelentette be egyik közszolgálati televíziónk esti híradójának műsorvezetője. Ha elönti is, biztosan nem Angyalföldön. A Pap-sziget ugyanis onnan jó 20 kilométernyire, Szentendrén található.

Egyik napilapunk idézi az ENSZ boszniai főmegbízottját, aki a Szarajevóban megrendezett EU-Balkán csúcson (állítólag!) kijelentette: „2018-ra, az I. Világháború kitörésének századik évfordulóján látom lehetségesnek, hogy a Balkán államai az EU tagjai legyenek.” Három lehetőség van: 1. Az ENSZ boszniai főmegbízottja azt hiszi, hogy az I. Világháború 1918-ban tört ki, és ugyanezt hiszi a szerző, valamint a szerkesztő is. 2. A főmegbízott, továbbá a cikk szerzője és szerkesztője egyaránt bakizott, illetve figyelmetlen volt. 3. A kettő valamiféle keveréke. (Alighanem a főmegbízott helyesen mondta, hogy a világháború befejezésének századik évfordulóján, a cikk szerzője és szerkesztője pedig – jó leszek hozzájuk – tudta ugyan, de szórakozott volt.)

Törökországot Izrael „legerősebb muzulmán szövetségesének” nevezi egyik napilapunk. Eszerint tehát több más muzulmán ország is a szövetségese, és ezek között Törökország az első számú. Nos, Törökországgal Izrael eddig valóban jó kapcsolatokat ápolt, korábban még egy védelmi együttműködési megállapodást is aláírtak, szövetségesek azonban nem voltak. Izraelnek ezen kívül  még néhány  muzulmán országgal – köztük például Jordániával és Egyiptommal – van diplomáciai kapcsolata, de viszonyuk kifejezetten hűvös. Vagy ők is szövetségesek volnának? Izrael muzulmán szövetségeseiről tehát legfeljebb csak a jövőben lehet beszélni. Tartok azonban tőle, hogy csak a nagyon távoli jövőben.

Riport egyik közszolgálati televíziónk esti híradójában Révkomáromból, ahol a szlovák nacionalisták emlékművet állítottak Trianon tiszteletére. Kép: vonul a tömeg Jan Slota vezérletével és énekel. Aláolvasott magyar riportszöveg: „elénekelték a szlovák himnuszt”. Valójában nem azt éneklik (mi is jól ismerjük, hiszen zenéje nemcsak szlovák, hanem magyar népdal is „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak” kezdetű szöveggel, mint szlovák himnusz: „Nad Tatrou sa blyska…”), hanem jól hallhatóan az össz-szláv, egyben szerb himnuszt, a Hej sloveni-t.

Hír az M1 híradó (Magyar Televízió) online kiadásában:  „Daróczi ágyában hagyta Claudia a bugyiját”. És ezt a televíziót az én adómból tartják fenn? Ennek van pofája azt állítani magáról, hogy közszolgálati és hogy„Értéket közvetít”? Tartsák meg az ilyen „értékeket” maguknak!

Az e blogon kipécézett írások szerzői gyakran köszönhetik e „szereplésüket” annak, hogy túlságosan megbíznak az emlékeikben és nem ellenőrzik a tényeket. Most ennek jóformán az ellenkezőjével találkoztam: egy olyan szerzővel, akinek – a jelek szerint – nincsenek emlékei. Egyik napilapunk hasábjain ezt írja a 81. Ünnepi Könyvhétről, „ami június 3-án immáron 81. alkalommal nyitja meg kapuit. 1929 óta, június elején, lett légyen bár megszállás, háború vagy diktatúra az országban, az élő magyar irodalom apraja-nagyja minden évben felsorakozott a Vörösmarty téren.” Hát nem így volt. A 30-as években (az olvasók  megítélése szerint ez lehetett diktatúra,  de megszállás, háború még biztosan nem) nem is könyvhétnek, hanem könyvnapoknak nevezték. A könyvkiadók városszerte, például a Blaha Lujza téren, a  a Szent István körúton, a Szervita téren állították fel sátrukat. Alig néhány esztendővel ezelőtt pedig (amikor pedig még diktatúra sem volt, háborúról és megszállásáról nem is szólva) a Szent István tér volt a könyvhét színtere. Tehát talán mégsem minden évben a Vörösmarty téren.

A Gázai övezetbe tartó úgynevezett segélykonvoj ügye kapcsán egyik napilapunk arról tájékoztatja (félre) olvasóit, miszerint „újabb részletek láttak napvilágot a török hadihajó megtámadásáról”. Hát ezek nagyon-nagyon új részletek. Eddig ugyanis csak utasszállító hajók elfoglalásáról tudósítottak a hírforrások. Ha az izraeli kommandósok egy hadihajót támadtak volna meg nemzetközi vizeken,  az már nemcsak tüntetéseket eredményezett volna, hiszen klasszikus casus belli lett volna.

Nagya Petrova orosz teniszezőnő nevét egyszer valaki (valószínűleg jeles hírügynökségünk) úgy írta le, hogy Nagyja, s azóta a legtöbb magyar újság következetesen (helyesebben: következetlenül) így írja. Nem tagadom persze, hogy olyan is létezik, hogy nagyja. De nem a teniszben, hanem abban a magyar kifejezésben, hogy apraja-nagyja.

„Mégsem lesz a londoni Hyde Parkhoz hasonló, Szónokok Hordója elnevezésű civil fórum a budapesti Városligetben…” – röpítette világgá egyik hírügynökségünk a nagy hírt. Hogy nem lesz, az pompás! De mi nem lesz? Tudniillik a Hyde Park maga a legkevésbé sem civil fórum, hanem – ki hinné? – egy nagy kiterjedésű park Londonban, amelynek az észak-keleti sarka, egy csupán alig  néhány száz négyzetmétere, az úgynevezett Speakers’s  Corner szolgál a hétvégeken „civil fórumul”, valójában magamutogató, exhibicionisták vagy hibbantak cirkuszául. Szónokok hordója pedig végképp nem létezik, mivel a faji felsőbb- és alsóbbrendűséget, a vegeteránizmus egyedül üdvözítő voltát, vagy a szalvétagyűjtésnek az emésztésre gyakorolt kedvező hatását hirdető félnótások vajmi ritkán állnak hordóra. Ha már nem az anyaföld szintjén, akkor is inkább egy magukkal hozott székre vagy létrára állva hirdetik világrengető tanaikat.