Kulcsár István blogja

Képmentő című rovatában egyik napilapunk munkatársa régi újságok képei, cikkei között tallóz. De hogyan! Rogyion Malinovszkij vezénylő tábornok halálról ír, holott Malinovszkij nem tábornok, hanem  marsall volt, ami egy más kategória. A marsall ugyanúgy nem tábornok, ahogyan a tábornok nem főtiszt, a tiszt nem tiszthelyettes stb. A cikk szerzője azt írja Komarovról, hogy ő volt az első kozmonauta, akiről elismerték, hogy űrrepülés közben veszítette életét. Ami egyértelmű célzás arra, hogy korábban is akadtak űrhajósok, akik a kozmoszban veszítették életüket, csak éppen ezt a tényt eltitkolták (nem ismerték el). Ilyen azonban egyszerűen nem volt! És végül – de igazán nem utolsósorban – a cikk írója azt állítja, hogy a magyar sajtóban a szovjet űrhajósokat csak kozmonautáknak lehetett nevezni. Ha ez igaz, akkor én a cenzúrával szembeszálló ellenálló voltam, mert én bizony már a rendszerváltás előtt is gyakran neveztem űrhajósoknak a szovjet kozmonautákat, sőt, már 1962-ben megjelent könyvemben (A világűr meghódítói) is –  az állítólag kötelező ukáz ellenére – rendre használtam velük kapcsolatban ezt a szót.

Külföldi választási szakértő nyilatkozik egyik napilapunknak. Az anyagba betördelt keretes életrajzból megtudhatjuk, hogy az interjúalany a University of Sout Carolina-n diplomázott (helyesen: South), és jelenleg a Dublini Egyetemen tanszékvezető. A baj csak az, hogy nem a Dublini Egyetemen, hanem egy dublini egyetemen áll egy tanszék élén, nevezetesen a Trinity College nevű felsőoktatási intézményben. (Forrás: ugyanennek a cikknek az utolsó bekezdése.)

A START-3 szerződés kölcsönös kompromisszum eredménye – olvasható egyik napilapunkban .  Hogy-hogy kölcsönös? Hát lehet egy kompromisszum egyoldalú? Egy kétoldalú megállapodást éppen akkor nevezünk kompromisszumnak, ha mindkét fél engedett.

Megtalálták az „angol beteg” levelezését – értesíti olvasóit egyik napilapunk. A cikkírótól megtudhatjuk,  hogy gróf Almásy László állítólag nem volt német ügynök. Nos, ez valóban nem egyértelmű, ez csak állítólag. Tény viszont, hogy Almásy László a család nem grófi ágából származott, vagyis nem volt gróf. Gazdag ember volnék, ha annyi forintom lenne, ahányszor ezt az utóbbi időben már megírták. Úgy látszik, csak a cikk szerzője és a szerkesztő nem olvasott még erről.

„Véres tüntetések Kirgíziában” – olvasható a cím egyik napilapunkban. Maga az összefoglaló így kezdődik: „Rendkívüli állapotot hirdetett ki szerdán egész Kirgizisztánban Danijar Uszenov kormányfő…” Hát akkor döntsük el: mi a közép-ázsiai ország helyes neve, de kétféleképpen azért ne írjuk, pláne két soron belül! A „Kirgízia” az orosz elnevezés.  „Kirgizisztánnak egyébként kizárólag magyarul nevezik.  Minden más nyelven  ugyanis (beleértve a kirgízt is) Kirgizsztán (Kyrgyzstan) néven ismerik.

Főrendőrről hallok egyik közszolgálati televíziónk esti híradójában. Bankot rabolt. Ez bizony mellbevágó. Mert bármennyit hallunk is manapság rendőri visszaélésekről, azt azért mégsem gondoltam volna, hogy Bencze altábornagy egy pisztolynak látszó tárggyal a jobbjában besétál egy pénzintézetbe és azzal követeli a bevételt a pénztárostól.  Márpedig ő a főrendőr: az országos főkapitány. Vagy ha nem ő, legalábbis egy megyei főkapitány. De nem, a riportból a továbbiakban kiderül, hogy a kétbalkezes bankrabló csak egy alezredes volt, annak is nyugállományú. Tudják kérem, hogy hány ilyen kóbor alezredes szaladgál az országban? Jóformán minden rendőrtiszt, hacsak nem vonul előbb nyugállományba, 42-45 éves korára eléri ezt a redfokozatot. Magunk között elárulhatom, hogy történetesen az én feleségem is nyugállományú alezredes. Eszerint ő is főrendőr? Na jó, ezentúl majd reggelenként haptákba vágom magam előtte.

Ezzel a felütéssel indítja autós rovatában cikkét egyik napilapunk: „Tudják, mit jelent az a szó, hogy Skoda? Kár.” Azelőtt sem tudtam, hogy mit jelent, de most sem tudom, mivel a cikkíró a továbbiakban sem árulja el. Kár.

Szaporodik azoknak az igéknek a száma, amelyekhez – konzervatív fülek számára bántóan – a be igekötő társulhat. A beszól, beint, bekeményít, sőt, beájul után immár ezt olvasom egyik napilapunk online kiadása cikkének címében: „Befenyítette a Hamászt Oroszország”. Begratulálok hozzá.

A kellemetlenül édeskés Krasznaja Moszkva parfümről értekezik egyik napilapunk egy egész oldalon. Itt olvasható, hogy az 1864-ben Moszkvába érkezett Henry Brocar francia illatszergyáros, aki később a cári udvar szállítója lett, ajándékozta e parfőm ősét II. András cár feleségének. Sajna, II. András főként az Árpád-ház személyzeti listáján szerepel, András (Andrej) nevű orosz cár sem akkor, sem korábban, sem később nem létezett. Az időpontból ítélve Sándor cár hitveséről lehet szó.  Viszont – és ebben a szerzők nem tévedtek – valóban II. Sándor cáréról. A cikkben szó esik továbbá a szovjet illatszeripar irányítójáról, „Polina Molotováról, akit Gyemcsuzsina néven is emlegetnek”. A hajdani szovjet külügyminiszter neje, Polina Zsemcsuzsina (és nem Gyemcsuzsina) megtartotta a leánynevét, ezért kizárólag azon emlegették. Ugyanúgy nem volt Molotova, mint ahogyan – hadd hozzak fel magyar példákat – Lévai Anikó nem Orbán Viktorné, vagy Morvai Krisztina sem Baló Györgyné.

Egy lengyel filmfesztiválon a kiállítási tablóállványokon „azon személyek fényképei szerepeltek, akik a dublini kormány tevékenységének kezdetétől az oroszok oldalán vezető szerepet játszottak” – írja egyik hetilapunk. Írek az oroszok oldalán? Némileg új és meglepő. Pedig csak egy aprócska, de annál zavaróbb sajtóhibáról van szó. A szerző nyilván az 1944-ben a Vörös Hadsereg által már elfoglalt lengyel területeken megalakult lublini kornányra gondolt. Lásd, mint a viccben: micsoda különbség!

A közhiedelemmel ellentétben nemhogy nem fogytak, hanem egyenesen gyarapodtak a sarkvidéki állatok – írja egy amerikai folyóiratra hivatkozva egyik napilapunk. Vagyis híztak például a jegesmedvék, a pingvinek, a rozmárok. A lap alighanem az állatok (és nem általában a sarkvidéki, hanem az északi sarkvidéki állatok) számának gyarapodására gondol. De sajnos nem ezt írja.

A Magyar Tanácsköztársaság elleni  „román offenzívát az állította meg, hogy a Szovjetunió Besszarábia és Bukovina átadását követelte és a Vörös Hadsereg átlépte a román határt” – olvasható egyik hetilapunk Trianonról és következményeiről szóló cikkében. Ez – mint ismeretes – 1919 tavaszán történt. A Szovjetunió viszont 1922 decemberében jött létre. Egy kis anakronizmusért nem megyünk a szomszédba?

Egyik napilapunk szerint három orosz, két európai és egy kínai alkot egy Mars-utazást modellező csoportot. Három orosz és két európai. Lehetséges, hogy én túlságosan ruszofil vagyok, de azt hiszem, hogy az oroszok mások számára is európaiak. Vagy talán Lev Tolsztoj, Pjotr Csajkovszkij,  Andrej Szaharov ázsiaiak, netán afrikaiak voltak?

Egyik napilapunk tudósítása szerint Zuschlag Jánost „Fodor Endre, a büntetőtanács elnöke bűnösnek találta folytatólagosan, üzletszertűen elkövetett csalásban és ezért őt nyolc és fél évi … börtönbüntetésre … ítélte”. Magyarország azonban nem Nagy-Britannia és nem is Amerika, ezért nem a bíró, hanem a bíróság hozza meg az ítéletet. A testület tagjai, akár le is szavazhatják a tanács elnökét. A jogi ismeretek a jelek szerint általában nem tartoznak e lap rendőrségi és bírósági ügyekkel foglalkozó munkatársainak erősségei közé. Különben tudnák, hogy az ítéletet – ez a lapnak már egy másik írása – még Szenegálban sem az esküdtszék hozza (az csak a vádlott bűnösségét vagy ártatlanságát mondja ki), hanem a bíróság. Sőt még azt is tudná – amit szintén nem tud – hogy a verdikt és az ítélet nem egy és ugyanaz. A verdiktet az esküdtszék hozza, az ítéletet (lásd mint fent) a bíró(ság).

Egyik hírügynökségünk azt állítja, hogy Raoul Wallenberget „orosz jelentések szerint 1947. július 17-én kivégezték”. Tisztázzuk: nem orosz jelentések, hanem csak egy magyar hírügynökség mostani jelentése szerint. Lehetséges, mi több, egyre valószínűbb, hogy Wallenberget a szovjet elhárítás kivégezte, vagy ellenkezőleg: még azt a napot követően is élt, amelyen a szovjet közlés szerint meghalt. Ez a közlés (megtette Andrej Gromiko akkori külügyminiszter-helyettes 1957-ben) azonban úgy szólt, hogy Wallenberg 1947. július 17-én szívinfarktus következtében halt meg.

Karl Luegerről, „az osztrák főváros mindmáig legjelentősebb polgármesteréről” közöl cikket egyik hetilapunk, s ebben városatyának titulálja az írás tárgyát. Csakhogy bármely jelentős is egy polgármester, akkor is polgármester és nem városatya. Az utóbbi ugyanis a városi helyhatóság (törvényhatóság, tanács, önkormányzat stb.) tagja.