Kulcsár István blogja

Erős hiányárzetem támadt, miután elolvastam egyik napilapunkban a következő hírt. Elejétől végéig idézem: „Elfogta a rendőrség azt a négy férfit, aki húszmillió forintot rabolt el egy nőtől a fővárosban. Egy Magyarországon élő ukrán nő egy barátja kérésére 20 millió forintot vett fel tegnap egy XII. kerületi bankból, s megkérte egy barátnőjét és annak élettársát, hogy kocsival hozzák el a pénzintézetből. A nőt zuglói lakásánál tették ki ismerősei, majd elhajtottak, ám az ajtó előtt egy férfi tüzet kért tőle, majd megpróbálta leszakítani a táskát a válláról. Dulakodás alakult ki, az elkövető „bepánikolt”, ütni és rúgni kezdte a nőt, kitépte a a kezéből a táskát, és elmenekült. A telefonja azonban kiesett a zsebéből, így azonosították a rendőrök.” Mi történt? Egy férfi kirabolt egy nőt. A férfit (a rablót) a rendőrök azonosították. Hol a hír elején szereplő másik három férfi?

Könnyű kis droglaboratóriumot létrehozni és akár titokban is működtetni – magyarázta el a nézőknek egyik kereskedelmi televíziónk esti híradója. Valóban. Akár titokban, akár a nagynyilvánosság tudtával? Pláne, hogy az ilyen laboratórium működtetéséért bizonyos körülmények között akár életfogytiglani szabadságvesztés is jár.

„Ekkoriban (az 1944. októberi debreceni tankcsata idején; K. I.) még senki sem gondolta volna, hogy a harcok elérhetik Budapestet” – állítja egy szerző egyik hetilapunk hasábjain. Természetesen nem gondolta volna senki sem! Hiszen mindenki azt hitte, hogy a Vörös Hadsereget, amely a Volgától eljutott a Dunáig és a Tiszáig, Debrecen és Budapest között megállítja a német csodafegyver, és fejvesztve  menekül vissza egészen a Csendes-óceánig.

A jövőbe látás nem mindennapi példáját mutatja fel egyik napilapunk, illetve, ha pontosan közli egyik hírügynökségünk jelentését, akkor a hírügynökség  dicsekedhet el ezzel a ritka képességgel. „Az EU-tagországok külügyminiszterei éppen jövő hétfőn cseréltek eszmét az elnökválasztás utáni ukrán helyzetről, és megerősítették, hogy az Európai Unó szélesíteni törekszik a kapcsolatot a szomszédos országgal.” Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy mi mindenről döntött az Európai Unió a 2011-es magyar elnökség idején?

Egy debreceni képviselő családi házának udvarába ismeretlenek másztak be és ott sörösüvegeket törtek össze. A képviselő szerint ez politikai indíttatású atrocitás volt, megfélemlítési célból. Erről számol be egyik napilapunk online kiadása. Alatta a “Kapcsolódó anyagok” sorában az első hír arról szól, hogy rekordszámú vendéglátóhelyen lehetett torkoskodni a torkos csütörtökön.  Most már csak az a kérdés, hogy jön ide ez a link? A torkos csütörtökön fél áron mért sörtől berúgott garázdák jártak a képviselő udvarán, netán maga a torkos csütörtök is kampányesemény volt?

„Nem dönt ma az Országgyűlés az ORTT elnökének személyéről. Mindez a házbizottság ülésén derült ki.” Így keződött ma egy hír egyik rádiónk híradásában. Mindez? Ez akkor volna így indokolt, ha négy-öt – de egy fene, csak három-négy – olyan dolgot említene a híradás, amelyről ma nem döntenek. De kérdem én: egy mióta mindez?  Erről jut eszembe, roppant divatba jött a mindösszesen szó használata az  összes helyett. Lehet, hogy valaki azt hiszi, hogy a mindösszesen több mit az összesen? Igaz, sokkal hivatalosabban (szerintem egyszerűen nagyképűbben) hangzik.

Bábeli zűrzavar Odesszában címmel közöl riportot egyik napilapunk. Arról van benne szó, hogy  Odesszában jóformán mindenki oroszul beszél, ugyanakkor ért, beszél ukránul is, illetve  sok családban hol az egyik, hol a másik nyelvet használják, és hogy ebből a kétnyelvűségből semmiféle probléma sem adódik. A Teremtés Könyve szerint azonban a Bábeli torony építőinek nyelvét az Úr összekeverte, hogy  ne értsék meg egymást. Vagyis pontosan fordított volt a helyzet, mint ma az ukrán városban. A Bibliát természetesen nem kötelező ismerni, de annak, aki onnan származó hasonlattal él, annak legalábbis nem árt.

2005-ben sáskatámadás sújtotta Nigert – írja egyik napilapunk. A sáskák akkor valóban megtámadták az afrikai országot, mindamellett ezt magyarul sáskajárásnak nevezik. (De ha valakinek jobban tetszik: járás helyett írhatunk kistérséget is.)

Csongrád 1950 és 1961 között megyeszékhely volt – állítja a magyar városok népességi adatait taglaló cikkében egyik hetilapunk.  A szerzőt nyilván az tévesztette meg, hogy az akkoriban létrejött Csongrád megye székhelye 1950 és 1961 között valóban nem Szeged volt (azzal a nyíltan ki nem mondott indokolással, hogy csak néhány kilométernyire van a jugoszláv határtól és ha „Titóék” támadnak, egy harckocsioszlopuk pillanatok alat elfoglalhatja), hanem Hódmezővásárhely. De akkor sem Csongrád.

Egyik közszolgálati híradónk műsorvezetője felvezeti a hírt: „Texasban egy irodaépületbe vezettek egy kisrepülőgépet, valószínűleg szándékosan.” A részletes ismertetésben az hangzik el, hogy „a szövetségi nyomozók szerint semmi sem utal szándékosságra vagy terrorcselekményre…” Tessék mondani: szerkeszt itt valaki?

Baj van a jelzőkkel. „Értelmetlen vérfürdő” címmel számol be egyik magazinunk arról, hogy egy asszony húsvágó bárddal súlyosan bántalmazta élettársát. Szabad legyen feltennem két kérdést: 1. Milyen bárd van még (a wales-ieket természetesen leszámítva) a húsvágón kívül? 2. A szerző nyilvánvaló rosszallással ír az értelmetlen vérfürdőről. De vajon tud-e említeni egy értelmes vérfürdőt?

Indiai keltezéssel számol be egyik napilapunk az Athén központjában végrehajtott pokolgépes robbantásról. Azt eddig is tudtam, hogy az Egyesült Államokban is van Athén (Athena), de hogy Indiában is, az merőben új számomra.

Egyik közszolgálati televíziónk híradójában hangzott el, hogy a NATO-erők mostani afganisztáni hadművelete a kelleténél több áldozattal járt. A kelleténél? Ugyan tessék már megmondani, hány áldozat szükségeltetik egy ilyen offenzívához?

Egyik napilapunkban cikket írt az egyik legjobb magyar ruszista Vlagyimir Vojnovics orosz író új könyvéről. Itt fordul elő a Novaja Izvesztyija című újság. Senki sem csalhatatlan, még a cikk szerzője sem. Azt azonban bármiben lefogadom, hogy még álmában sem követ el olyan durva nyelvtani hibát, hogy egyes számba tegye egy többes számú főnév jelzőjét. A lap neve helyesen Novije izvesztyija. Ezt a hibát csak a szerkesztőségben „javíthatta” bele az anyagba egy nagyokos, aki azt hitte, hogy jobban tud oroszul, mint a cikk szerzője, a kiváló ruszista. Aki most nyilván ég, mert az olvasó  azt hiheti, hogy ő még azt sem tudja, amit a legrosszabb esetben is a tizedik órán tanítanak meg a kezdőknek oroszból.

A téli olimpiai játékok megnyitásáról beszámolva egyik rádiónk úgy említette a színhelyet, Vancouvert, mint az óceán partján fekvő várost. Pedig Vancouver nagyjából úgy Csendes-óceán-parti, ahogyan a következő nyári játékok színhelye, London Atlanti-óceán-parti. Az utóbbi az Atlanti-óceánba vezető La Manche csatornához viszonylag közel terül el, a kanadai város ennél még többre is a nyílt óceántól, a Georgia szoros, a Fraser folyó és a kanadai Parti-hegység között.

Ugyanebben az ismertetésben hallhattuk azt is, hogy a megnyitó ünnepséget négy indián nemzetség képviselői üdvözölték. Csakhogy itt nem nemzetségről van szó, hanem törzsről. Angolul az indián törzset nation-nek nevezik, mindamellett   Winnetou nem az apacs nemzet vagy nemzetség, hanem az apacs törzs főnöke.

A rendkívüli hóhelyzetről beszámolva egyik rádiónk déli híradásában arról beszélt, hány település nem közlekedhető. Az, hogy egy bizonyos rádió mennyire hallgatható, arról már régen folynak viták. De az, hogy településeket lehet közlekedni, az némileg új és mellbevágó.

„Hatszögletű helyi HM” – így nevezi washingtoni riportjában a Pentagont egyik közéleti hetilapunk munkatársa. Én nem így tudom. Igaz, csak látogató körúton jártam a Pentagonban, és nem aludtam benne, így aztán elalvás előtt nem számoltam meg az épület sarkait. Mindamellett úgy gondolom, hogy ha nem öt-, hanem hatszögletű volna, akkor Hexagonnak hívnák.

„A közért szó Budapest életében csaknem száz éve egyet jelent a város élelmiszer-ellátásával.” Így kezdődik egy nosztalgia-cikk egyik napilapunkban.  A Közért vállalatot, mint ismeretes, 1952-ben alapították. Lehet egyébként, hogy ez nem széles körben ismeretes, de aki tovább olvassa a cikket, az a következő bekezdésből értesülhet erről a tényről. Vagyis: a cikk szerzője biztosan tudja. Vitatható persze, hogy hol kezdődik a közel száz: 99-nél, 90-nél, vagy – egye fene! – 80-nál. De 58-ra (annyi éve alapították  a Közértet) azt mondani, hogy közel száz, mindenképpen enyhe túlzás.

Azt írja egy szerző egyik napilapunkban Bokros Lajosról, hogy „ezt az embert akarja felépíteni a baloldal miniszterelnöknek”. Hát Bokros nem a Magyar Demokrata Fórum miniszterelnök-jelöltje?

Húsz éve szabad Nelson Mandela. Egyik napilapunk ebből az alkalomból két oldalt szentelt neki, s ezt négy fényképpel illusztrálta. Az egyik fényképen Winnie Mandela látható. Akiről a két oldalon egy büdös szó sem esik (a képaláírásban sem). Az olvasó pedig, kivált a fiatal, törheti a fejét, hogy ki is ez a hölgy. Aki nem tudná: Mandela egykori felesége, akitől azonban férje elvált, miután kiderült, hogy 1. megcsalta, 2. részese volt egy fiatalember megkínzásának és meggyilkolásának.

A Mikroszkóp Színház új igazgatóját idézi a Népszabadság. A direktor szerint „S. J. nem követett el akkora vétkeket, hogy így megrágalmazzák”. Értsd: ha nagyobb vétkeket követett volna el, akkor joggal lehetne rágalmazni.

Aszongya egyik televíziónk híradójának riportere, hogy Z. J. ügyének tárgyalásán hat órán át tartott az ügyészi vádbeszéd. Jogos a kérdés: milyen vádbeszéd van még? Ügyvédi? Hát persze. Csakhogy azt védőbeszédnek nevezik.

Egyik napilapunk publicistája szerint „az agresszív ukrán nacionalizmust”. Mármint az elnökválasztás második fordulójában. Ennek pontosan az ellenkezője igaz. A nacionalista kártyát kijátszó Julija Timosenko ugyan az első fordulóban valóban alulmaradt az agressziv ukrán  nacionalistának éppenséggel nem nevezhető Viktor Janukoviccsal szemben, a másodikban azonban – Beregszász kivételével – „vitte” egész Kárpátaját. Jó hat százalékot vert rá ellefelére, kétszer annyit, amennyivel Janukovics országosan megelőzte őt.

Egy kis túlzásért nem megyünk a szomszédba. Ezt mondhatják egyik rádiónk szerkesztői. Február 8-án délben ugyanis a rádió arról számolt be, hogy New Orleansban a karneváli hangulat „még hetekig eltarthat”. Aligha. Alig nyolc és fél nap múlva ugyanis, húshagyó kedden éjfélkor a karneválnak és a vele járó hangulatnak – erre az amerikai városban ügyelnek – szigorúan véget vet a hamvazószerdával kezdődő nagyböjt.

Az Egyesült Államok új budapesti nagykövetének életútját ismertetve egyik napilapunk azt írta, hogy a hölgyet és férjét az isztambuli pátriárka eskette meg.  Ez azonban így nem állja meg a helyét. Mert noha ennek az ortodox keresztény egyházfőnek a székhelye valóban Isztambulban található, a hivatalos címe: konstantinápolyi egyetemes pátriárka.

A Dunánléket kapott és süllyedni kezdett egy hajó, és magával rántotta a mólót, amely szintén süllyedni kezdett – tudatta nézőivel egyik kereskedelmi televíziónk híradója. Ez azonban aligha történehett meg. A móló ugyanis a rakpart része, kőgát. Ami a hajóval együtt süllyedni kezdhetett, az minden bizonnyal a stég.

Szergej Lavrov orosz védelmi miniszternek az európai biztonsággal foglalkozó müncheni konferencián elmondott beszédét ismertette röviden egyik közszolgálati televíziónk esti híradója. Hogy a nézőnek kétsége se legyen arról, hogy kiről van szó, a politikus fényképét is megmutatták, alatta a felirattal: „Szergej Lavrov védelmi miniszter”. A fényképen valóban Szergej Lavrov volt látható. Csakhogy ő egy hónap híján hat esztendeje Oroszország külügyminisztere. Ennyi idő alatt azért már meg lehetett volna tanulni.

„Timosenko és Janukovics a televízióban vitázott” – számolt be az eseményről egyik közszolgálati televíziók esti híradója, az ukrán választások előkészületeit sorolva. Ennek a vitának négy nappal ezelőtt kellett volna lezajlania. De Viktor Janukovics nem volt hajlandó vitára Julija Timosenkóval, így a hölgy egyedül jelent meg a stúdióban és maga beszélte végig az adásidőt. Vagyis éppen az ellenkezője történt annak, amit a híradó állított.

Állig felfegyverzett kommandósok kísérték a letartóztatott BKV-vezetőket – kommentálta a képeket egyik közszolgálati televíziónk híradójának riportere. Én azonban bármennyire lestem is, hogy hogyan vannak állig felfegyverkezve a kommandósok, nem láttam náluk sem gránátvetőt, sem kézigránátokat, sem mesterlövész puskát, de még egy nyomorult géppisztolyt sem. Mindössze egy pisztoly fityegett az oldalukon, ugyanúgy, ahogyan bármelyik sarki rendőrjárőrnek. Hát akkor? Hol az áll?

Már e blog „hasábjain” is szóvá tettem azt a szabványhibát, hogy az angol “Sir” címet  nem-tudós kollégáink előszeretettel biggyesztik a vezetéknév elé, holott azt vagy csak a keresztnév vagy a keresztnév+vezetéknév elé, de semmiképpen sem a vezetéknév elé lehet kitenni. (Tehát  Churchill lehet Sir Winston, lehet Sir Winston Churchill, de sohasem Sir Churchill.) Erre mi látok most egyik napilapunk londoni tudósítása címeként?  „Sir Shackleton százéves whiskyje”. A cikkben Sir Ernest Henry Shackletonról van szó. A tudósító régen él Angliában, kiválóan ismeri az angol címeket, szokásokat. Tehát? Tehát a tudósítás címét nem ő adta, hanem a budapesti szerkesztőségben adták (változtatták meg?). Amihez a szerkesztőnek természetesen joga van. De nem úgy, hogy az olvasók ujjal mutogassanak szegény szerzőre, aki lám, olyan tudatlan, hogy Londonban élve még ezzel sincs tisztában.