Kulcsár István blogja

Teherán – állítja egyik napilapunk – zavartalanul folytatja atomkísérleteit. Itt azonban szerencsére még nem tartunk. Irán minden valószínűség szerint olyan laboratóriumokat és üzemeket működtet, amelyek az atomfegyver előállításán dolgoznak, atomkísérletnek viszont az atomrobbanást nevezik. Amelyet természetesen csak elkészült atomfegyverrel lehet végezni.

Mint egyik hírügynökségünk lapszemléjéből értesülhetünk róla, arról számol be egyik megyei lapunk, hogy két Zala megyei községből ezentúl a Murska Sobota-i tejfeldolgozó üzembe szállítanak tejet. Most már csak az a kérdés, hogy csupán munkanapokon vagy sobotán is? Így lenne ugyanis stílszerű, ha egyszer Muraszombat helyett Murska Sobotát írnak.

Atomerőmű épül Romániában. Helyét a négy következő erdélyi város közül jelölik ki: Brassó, Nagyszeben, Arad, Kolozsvár. – Ezt egyik, nem a földrajztudásáról híres hírügynökségünk közölte. A hiba: Arad (akárcsak például a többi között Szatmárnémeti), jóllehet romániai város, s jóllehet lakosságának egy része magyar, nem Erdélyben található. Arad alföldi város.

Egy médiával foglalkozó internetes portál szerint, miután a kiadó megvétózta a HVG előző főszerkesztője mandátumának meghosszabbítását, csak arra bólintott rá, hogy a szerkesztőség Vass Pétert emelje pallosra. (Még jó, hogy nem phallosra.) Félő, hogy szegény Vass Péter alaposan meg fogja vágni magát a palloson, mert az bizony nagyon éles. Vagy lehetséges, hogy nem is pallosra, hanem inkább pajzsra emelték? Az valamivel kellemesebb.

„Holtan találtak Kirgizisztánban a hét végén egy újságírót, aki decemberben egy ellenzéki újságíró meggyilkolásáról tudósított – közölte  a rendőrség hétfőn. A 27 éves Szajat Sulembajevet, a Stan.tv. internetes televízió munkatársát otthonában szúrták le szombaton Almatiban.” Ezt jelentette egyik hírügynökségünk. Egyelőre nem tudhatni, hogy ki volt a gyilkos, de az már a hír közzétele idején is bizonyos volt, hogy Almati nem Kirgizisztánban, hanem Kazahsztánban található.

A karácsonyi merényletkísérlet után növelik az amerikai repülőgépeken az útimarsallok számát – adta hírül egyik rádiónk műsorvezetője. Valóban marsallokról van szó, mert így nevezik  az Egyesült Államokban egy  bizonyos szövetségi hatóság embereit (marshals), akiknek nem a rendfokozatuk (mint például a néhai Titónak vagy P. Howard halhatatlan Podvinecének), hanem a foglalkozásuk marsall. És mivel ők adnak biztonsági szolgálatot a polgári légi forgalomban közlekedő repülőgépeken, magyarul jobb híján nevezhetjük őket légi marsalloknak. De semmiképpen sem útimarsalloknak, mert az egészen más. Vagy az uralkodók utazását elősegítő embert nevezik így, vagy azt a személyt, aki bármely csoport utazását készíti elő, szervezi. Igaz,egy ilyen csoport repülőgépen is utazhat.

Egyik rádiónk egyetlen híradásában hallottam a következőket:

1. A glasgow-i repülőtér egyike az angliai repülőtereknek. (Glasgow nem Angliában, hanem Skóciában van.)

2. Szolzsenyicin: A Gulág-szigetcsoport című regénye... Először is, nem regény. Másodszor, az archipelago magyarul nem szigetcsoport, hanem szigetvilág. (Létezik szigetcsoport is, de az más.) Éppen ezért – helyesen – a mű autentikus magyar kiadása is A Gulág-szigetvilág címmel jelent meg.

3. A miniszterelnök júliusban a Parlamentbe rendelte a bankok vezetőit. A bankárok nem alárendeltjei a miniszterelnöknek,  ezért nem is rendelheti őket sehova, legfeljebb meghívhatja. (Ahogyan történt is.)

4. Zavargások voltak Teheránban Husszein próféta mártíromságának ünnepén. Husszein a harmadik imám volt, de nem próféta. A muzulmánoknak egyetlen prófétájuk volt: Mohamed.

Üdv a szerkesztőnek!

Azt hallottam egyik kereskedelmi televíziónk esti híradójának műsorvezetőjétől, hogy Farkast Pétert elfogták Andorrán. Persze, mert ott könnyű volt rábukkani, mert az egy miniállam. Ha például  Franciaországon, Németországon vagy Nagy-Britannián bujkált volna, máig is bottal üthetnék a nyomát.

Azzal dicsekszik a neves gasztronómus hölgy egyik hetilapunkban, hogy az „átkosban” ő még a Nőtanácsba sem lépett be. Ez természetesen dícséretes. Csakhogy oda nem lehetett csak úgy ukmukfuk belépni, legfeljebb az MNDSZ-be (a Magyar Nők Demokratikus Szövetségébe). A Nőtanácsba (teljes nevén a Magyar Nők Országos Tanácsába) – legalábbis formailag –  ugyanúgy választották a tagokat, mint például az MSZMP Központi Bizottságába vagy a Magyar Népköztársaság Enöki Tanácsába.

A szállodák teljes telt házra számítanak szilveszterre – hallhattuk egyik közszolgálati televíziónk esti híradójában. Hosszasan töprengtem rajta, milyen lehet az a nem teljesen telt ház? Aztán rájöttem, hogy valóban létezik olyan is:  fél háznak hívják.

Egyik napilapunk cikkében szó esik egy hölgyről, aki „Ukrajnában, Uzsgorodon él”. Mi sem áll távolabb tőlem, mint a magyarkodás, de képtelen vagyok megérteni, hogy miért kell egy várost, amelynek van magyar neve, idegen nevén említeni.  Ez az eset pedig még rosszabb, mintha Veneziát (v. ö. veneziai tükör), Wient (v. ö. wieniszelet ), Bratislavát, (v. ö. bratislavai kifli), Clujt (v. ö. cluji töltött káposzta), Novi Szadot vagy Osijeket írnánk.  Tudniillik Ungvár mégcsak nem is oroszországi, hanem ukrajnai város, az Uzsgorod pedig oroszul van. Ukránul (ha már minden áron ottani nevén akarná valaki emlegetni): Uzshorod.

A napilapban a cikkket az egyik legkiválóbb autószakértő kollégánk írta, de azon sajnos nem gondolkodott el, hogy egy autómúzeum miért viseli az író Gorkij nevét. Azt írja ugyanis, hogy a Lenin által használt „sítalpas és lánctalpas Rolls-Royce évtizedeken át a Gorkij autómúzeumban parkolt”. Az ember, ha legalább részben logikusan gondolkodik, legfeljebb azt felételezhetné, hogy a Gorkij (azelőtt és ma ismét: Nyizsnyij Novgorod) városában működő (a többi között a ZIM és a Volga márkákat készítő) autógyár múzeumában mutogatják az októberi forradalom atyjának brit imperialisták készítette gépkocsiját. De még csak erről sincs szó. Lenin utolsó éveiben a Moszkva közeli Gorki településen élt, ottani egykori lakóházában működik egy, az életének e szakaszát bemutató múzeum, amely nem autómúzeum. Ám mert Lenin ebben a Rolls-Royce-ban közlekedett élete utolsó éveiben, az autó az emlékház garázsában látható („parkolt”, de parkol ma is).

Széchenyi István természetesen nem volt hamisító. Ezzel szemben Elmyr de Hory (Hory Elemér) valóban képeket hamisított. És egyik magazinunk valamilyen okból őt nevezi cikke címében a legnagyobb magyarnak. Az írásból aztán megtudjuk, hogy Hory „olyan tökéletesen másolta Picasso képeit, hogy egy barcelonai galériába került Hory-verziót a tulaj kérésére boldogan szignált Picasso is”. Egy képhamisító azonban nem másol, mert hiszen ha megvan valahol az eredeti festmény, máris lebukott. A képhamisító rendszerint valamely ismert festő stílusában fest meg egy képet, amely akár eredeti is lehetne. Egy ilyen hamisítvánnyal szedte rá Picassót a maga nemében rendkívül tehetséges Hory Elemér.

„II. János Pálnak a mai napig nem bocsátják meg az egyházban a kommunizmus megbuktatását” – egyik napilapunkban olvasható ez a meglepő állítás. Én nem tudom másképpen értelmezni ezt, mint úgy, hogy a szerző szerint kriptokommunista bíborosokkal van tele a pápai kúria, ők azok, akik nem tudják megbocsátani a lengyel pápának, hogy jócskán kivette részét a kommunizmus megbuktatásából. Ez, ha így gondolta a szerző, akkor merőben új megközelítés.

Városállamnak nevezi egyik hetilapunk Makaót. Pedig az sem a múltban nem volt állam, sem ma nem az. Azelőtt portugál gyarmat volt, most pedig a Kínai Népköztáraság különleges közigazgatási övezete. Viszont kétségtelenül város. Azonkívül arról nevezetes, hogy azon nyerte el Gorcsev Iván a Nobel-díjat. Igaz, nem a városban, hanem a nevét viselő kártyajátékban.

A Eurostar vezérigazgatójáról regélt egyik esti tv-híradónk, majd a szóismétlést elkerülendő a következő mondatban cégvezetőnek nevezte. Csakhogy ez a szinonima nem ül. A vezérigazgató ugyanis egy vállalat első embere, a cégvezető viszont ahhoz képest nagyon alacsony beosztás, helyesebben: inkább cím. Viselőjét (akiből sokan vannak egy vállalatnál) esetleg több tucat, vagy még több személy is megelőzi a vállalati hierarchiában.

Az a kérdés – hallhattuk egyik közszolgálati televíziónk esti híradójában – hogy Szerbia „kiadja-e Ratko Mladicsot, és ha igen, mikor?”  Előbb el kellene fogni, aztán töprenghetünk a kérdésen. A háborús bűnökkel vádolt tábornok ugyanis egyelőre bujkál.

Jeles publicistánk írja egyik napilapunkban: „Az északi féltekén a legsötétebb nap december 21., de a moszkovita diktatúra terrorjában december 18-át, Sztálin születésének napját tartottuk annak.” Nem tudom, mivégre a fejedelmi többes. Mert lehetséges, hogy a szerző december 18-ikát tartotta Sztálin születésnapjának, de attól tartok, hogy ő egyedül. A moszkovita diktatúra olyan kiadványai ugyanis, mint például a Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopegyija (Izdatyelsztvo “Szovjetszkaja Enciklopegyija”, Moszkva, 1952) vagy a Sztálin. Rövid életrajz (Szikra, Budapest, 1949) 1879. december 21-ikét tüntette fel J. V. Sztálin születésnapjának. Még akkor is, ha valóban az az északi féltekén az év legsötétebb napja. Egyéként nézőpont kérdése. Egy akkoriban felkapott, sokat szavalt és idézett magyar költő úgy üdvözölte december 21-ikét, Sztálin születésnapját, mint azt a napot, amikor elkezd növekedni a fény. Lám, még ő is december 21-ikét tartotta a Népek Atyja születésnapjának.

Egy műsorújságunk írja: „Félméteres hót jósolnak”. Erre fogja azt mondani az olvasó, hogy „anyám, én nem ilyen lót akartam”.

Új statútumot kapott a Vajdaság. Az erről szóló riport felvezetésében egyik közszolgálati televíziónk híradójának műsorvezetője „megmagyarázta”, hogy 21 éve szűnt meg a Vajdaság függetlensége. Magában a helyszíni jelentésben a riporter arról „világosította fel” a nézőket, hogy Tito idején a Vajdaságot önálló köztársaságként kezelték. Hát egyáltalán nem szerkesztenek abban a híradóban, vagy ennyire tudatlanok a szerkesztők? A Vajdaság ugyanis sohasem volt független (akkor lett volna egy Vojvodina – magyarul: Vajdaság –  nevű állam saját valutával, hadsereggel, diplomáciai képviseletekkel és ENSZ-tagsággal), de még köztársaságként sem kezelték. A Tito-féle alkotmány szerint Jugoszlávia hat köztársaságból és két tartományból állt. Az utóbbiak egyike volt Koszovo-Metohija, a másik a Vajdaság. Amely ily módon autonómiát élvezett.

Egyik napilapunk hírügynökségi jelentés alapján beszámol arról, hogy Salgótarjánban egy férfi szamurájkarddal megtámadott két nőt, az egyik meghalt, a másik megsebesült. Ugyannnek a lapnak az internetes kiadásában arról olvashatunk, hogy a merénylő szerelemféltésből a volt barátnőjét és annak barátják (férfit) támadta meg és mindketten életüket veszítették. Én nem a szerelmet, hanem a következetességet és az összhangot féltem. No meg az igazságot.

Tegnap (december 11-én) este a tv-híradók beszámoltak arról, hogy egyetlen éjszaka három ember kapott új szívet Budapesten. Egyik kereskedelmi televíziónk azonban lemaradt a szenzációról és csak este ma számolt be róla. De – bizonyára azért, hogy némi újdonsággal mégis szolgáljon – a riporter azt mondta, hogy a transzplantációs műtéteket a betegeken, akik a karácsonyt már otthonukban tölthetik, tegnap végezték. Szép lenne az ilyen gyors gyógyulás! A három műtétet azonban egyik hírügynökségünk egyik forrása szerint a november 25-ikéről 26-ikára virradó éjszaka, másik forrása szerint több mint egy hónapja, november elején (örvendetes összhang, igaz?), de mindenesetre nem tegnap végezték. Fő a gyorsaság és a pontosság!

Kihallgatás közben kiugrott a fogda ablakán a rablógyilkossággal gyanúsított volt rendőr tiszthelyettes. Ezzel a hírrel lepte meg egyik televíziónk esti híradója a nézőket. De nagyon meglepte. A nézők ugyanis rendelkeznek elemi logikával és ezért sejtik, hogy egy fogda ablaka be van rácsozva, ezért nem lehet rajta kiugrani. Sőt, azt is sejtik, hogy egy gyanúsítottat nem a fogdában hallgatnak ki. Mindezt csak a híradó szerkesztői nem sejtik.

100 éves Európa legidősebb rangidős huszártisztje – tudatja egyik hírügynökségünk, és egyben az öregúr életrajzát is ismerteti. Eszerint N. K.-t „1941-ben az I. lovasdandár élén a Körösmezőn és a Tatárhágón harcoló csapatokhoz osztották be. 1944 júniusától 1945 áprilisáig már a hazai honvédelmi harcok részese volt a Kárpátok mentén.” Először is, szögezzük le, hogy csak a folyó Körös, a település neve Kőrösmező (az első „ő” hosszú). Másodszor, 1941 júniusában senki sem harcolt Kőrösmezőn. Sem magyarok, sem németek, sem oroszok. Harmadszor, a Kárpátok mentén legfeljebb 1944 októberéig-novemberéig lehetett „honvédelmi harcokat” folytatni. Azután ugyanis már csak az Alföldön, Budapest környékén és a fővárosban, de főként a Dunántúlon volt ez lehetséges.

Fölöttébb ritka dolog, hogy egy aktív rendőrségi osztályvezetőt bilincsben vezetnek elő, de még ritkább, hogy a megbilincselt zsaru előzőleg még nyilatkozik is az újságírónak. Pedig – nyilván akarata ellenére, mert valójában egészen másról van szó – ezt a fejleményt rögzíti egyik magazinunk riportere. Íme: „Mielőtt egy rendőrnő bevezeti és leveszi bilincsét, Lajer Sándor százados, a Tatabányai Rendőrkapitányság vagyonvédelmi osztályának vezetője ismerteti az előzményeket.” (Megfejtés: egy megbilincselt bűnözőről és nem sajátmagáról beszél a vagyonvédelmi osztályvezető.)

Az antarktiszi jég olvadásával veszélybe kerülnek a jegesmedvék – ijesztgette nézőit (avagy a jegesmedvéket?)  egyik közszolgálati televíziónk esti híradója. Meglepő. Eddig ugyanis főként csak pingvinek éltek az Antarktiszton. Eszerint tehát  (jóllehet – mint hallottuk – már nem sokáig ) jegesmedvék is?

Egyik közszolgálati televíziónk korabeli fényképeket mutatott a magyarországi zsidók ezerkilencszáz negyvenhármas deportálásáról. Lehet, hogy Magyarországot 1943. március 19-én szállták meg a deportálást kierőszakoló németek? Vagy csak a szerkesztőnek hiányosak a történelmi ismeretei?

Dr. Piros Györgyi orvosnőt szólaltatta meg a az újinfluenzás betegek ügyében egyik közszolgálati televíziónk. A hölgy keresztneve azonban Györgyike. A híradó szerkesztője, bizonyára nem tudván, hogy ilyen névre is anyakönyveznek (nem Piros doktornő az egyetlen ezzel a névvel), nyilván becenévnek vélte és „megkomolyította”. Legközelebb ne csodálkozzunk hát, ha ebben a híradóban Lamperth Móniról hallunk!

„Miután a németek megszállták Magyarországot és megkezdődtek az üldöztetések, 1944. május 18-án a kolozsvári Szent Mihály-templomban tartott beszédében elítélte a zsidók gettóba tömörítését és felszólította a magyar kormányt, hogy akadályozza meg tervezett deportálásukat” – írja egyik hetilapunk a boldog emlékezetű Márton Áron gyulafehérvári püspökről. Így igaz. Viszont akkor hogyan lehet igaz ugyanennek a cikknek az az állítása, hogy Márton Áron „a román illetékeseknek küldött levelében felemelte szavát az észak-erélyi zsidóság elhurcolása miatt”? Tudniillik nem voltak ilyen román illetékesek. Az észak-erdélyi zsidóságot nem a román Vasgárda deportálta, hanem – a magyar kormány rendelete alapján – az akkor Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyben működő magyar csendőrség.

Egyik rádiónkban arról beszélt a riporter, hogy egyes országokban hiszti alakult ki a H1N1 vírus okozta influenzajárvány körül. Ott kezdeném, hogy az irodalmi nyelvben nincs ilyen szó, tehát egy közszolgálati rádióban, kivált egy hírműsorban nemigen lehet helye. Ám ha mégis használja valaki, akkor nem árt, ha tisztában van azzal, hogy a hiszti és a hisztéria nem ugyanaz. Ha a járvány hisztériát okoz a lakosság körében, az sem örvendetes (bár érthető). Hisztizni azonban elkényeztetett úrilányok szoktak, és esetleg toporzékolnak is hozzá. Nem a járvány miatt, hanem azért például, mert nem veszik meg nekik azt a drága smukkot, amelyet kinéztek maguknak, vagy ha a fiújuk egy másik lánnyal megy moziba (netán ágyba).